1981.
Nem most volt, amikor a nagyszüleim megvásárolták az Őrségben, Szalafőn házukat.
Igazi városi gyerekként nővéremmel és unokatestvéreimmel megtapasztalhattuk, hogy milyen a vidéki élet. Milyen az, amikor a víz nem vezetékből folyik, mert nincs is víz a házban ezért családjaink férfi tagjai jártak a szer egyetlen kútjára vízért. Fürdőkád híján lavorban „fürödtünk”, és reggelente kakas szóra keltünk.
Világháló helyett naphosszat a padláson lógtunk, felfedezve annak minden kincsét, és a pajtában bújócskáztunk a szénában, vagy az udvaron fociztunk, tollasoztunk. Esetleg az eget kémleltük és jeleztük Jolánka néninek és Vilmos bácsinak, hogy a tyúkjaik veszélyben vannak mert jön a „kánya”. Még ihattam frissen fejt tehén tejet, amit a szomszéd – nálam alig pár évvel idősebb – lány hozott át naponta.
Este, mielőtt végleg lement a nap, csendben kiülve a szomszéd rétre izgatottan vártuk, hogy vajon aznap hány őzike merészkedik a végeláthatatlan mezőre. Kerítés nem korlátozta mozgásterünket, kedves helybéliek mosolyogva „nyugtázták”, hogy a „gyütt-ment” gyerekek a rétjükön szaladgálnak és örömmel osztották meg velünk őrségi, nem mindennapi életüket.